Lakbérbojkott 1908
Budapest, Csángó utca 11.

Ember embernek farkasa.

Bővebben:
Lakásínség Budapesten:
Az 1900-as évek elejére a kiegyezést követő gazdasági fellendülés és az iparosodás folyományaként Budapest túlnépesedett. Az így kialakult óriási lakáskeresletre nem volt felkészülve az állam és fővárosi lakáspolitika sem létezett. Az uralkodó politikai elképzelés szerint a lakhatás magánügy volt, amit mindenkinek magának kell megoldania.

Lakbéruzsora:
A gyári munkásság zöme szoba-konyhás, udvari, dohos bérlakásban lakott sokadmagával, és ebben a korszakban alakult ki az ágybérlő rendszer is. A gazdasági folyamatok és a lakástulajdonosok kiszámíthatatlan áremelései miatt a lakbérek megfizethetetlenül magasak lettek. Sok lakásnak alig néhány év alatt megduplázódott a lakbére. Ezekre a díjakra gyakran egy teljes havi fizetés sem volt elég, így gyakori képpé vált az egész életét csomagokban magával cipelő, kilakoltatott munkás és családja. Az emelkedő élelmiszerárak tovább rontották az egyik legnehezebb helyzetben
levő társadalmi csoport helyzetét.

Házbojkottok és lakbérsztrájkok:
A nyomorgó tömegek nem bírták tovább és a háziurak ellen fordultak. Több tucat ház ellen bojkottot hirdettek, melynek során megtagadták a lakbérfizetést. Ha ez nem volt elég, kezdetét vette a lakbérsztrájk, melyben gyakran egy bérház szinte összes lakója részt vett. A fővárosban több tíz ezer ember részvételével szerveztek tüntetéseket a lakbéruzsora ellen. A szerveződéssel a legtöbb helyen sikerült kicsikarni a tulajdonosokból egy ún. kollektív szerződést, mely rögzítette a bérleti díj emelésének és a kilakoltatásnak a feltételeit, elismerte a bizalmiférfi-rendszert és kötelezte a tulajdonost a karbantartásra. A szerződések megkötését szociáldemokrata jogászok segítették.

Kassák Lajos Angyalföld c. kötetében így írt a lakbérsztrájkról:

Az egyik reggel katonaság vette körül a nagy háztömböt. A tömb hét házból volt összeépítve s négy utcára szóló hét kapuja volt. A katonaság sorfalat állt a négy utca bejárójánál s a kordonon belül a hatóság kirendelt emberei, rendőrök és bútorszállító fuvarosok dolgoztak. Valósággal forradalmi nap volt ez. A ház férfilakói reggel még azzal a tudattal mentek el hazulról, hogy minden rendben van s az asszonyok most fejvesztetten szaladgálnak, sírnak és pörlekednek egymás között és a fuvarosokkal, akik megfeszített inakkal cepelik le az ócska holmikat az emeletekről. A gyerekek is ott sereglenek az asszonyok körül s ők is visonganak, de azért nincsenek komolyan kétségbeesve. Tetszik nekik ez a feneketlen fölfordulás, időnként hozzányúlnak az idegen holmikhoz s ami érdekesebb dolog zsebredugható, azt zsebredugják.

Ki hitte volna, hogy ez az egész idáig fog fejlődni? Már két hónapja nem fizettek házbért s eddig símán ment minden. A bank fölmondási leveleket kézbesített ki az egyes lakóknak, s akiknek ki kellett hurcolkodniok, azokat, közös megállapodás szerint, a szomszéd lakók vették magukhoz albérlőknek. Voltak egyszoba-konyhás lakások, ahova már két ilyen albérlő család is beköltözött, szanaszét aludtak a padlón s a bútoraikat, amik nem fértek el a lakásban, sorban a folyosók falához állították. Az egész ház olyan volt, mint valami elhanyagolt raktár, de az embereknek így is jó volt ez, a győzelem érzése élt bennük a bank-háziúrral szemben. S most egyszerre rájuk szakadtak a komoly, kivédhetetlen bajok. A rendőrség a bank mellé állott s minden előzetes bejelentés nélkül megkezdte az egész háztömb kilakoltatását.

Lapos szállítókocsik álldogáltak a kapuk előtt s mikor megteltek az egymásra dobált holmikkal, katonai kísérettel elindultak ki, a rétre. Az elvadult asszonyokat alig lehetett féken tartani, minduntalan nekitámadtak a rendőröknek, a fuvarosoknak és a katonáknak s azok majdnem tehetetlenül álltak velük szemben.

- Nem engedjük! - visították kócosan és megtépett ruhákban. - Ez a mi holmink, nem engedjük! - belekapaszkodtak a fuvarosok karjaiba, s mint valami ragadozók, megmutatták a fogaikat és karmaikat.

- Parancs! Parancs!

S a rendőrök itt is, ott is birokra mentek velük, de még nem húzták elő a kardjaikat s bőrtokjaikból még nem vették elő a revolvereiket. Délben megjöttek az ebédre siető férfiak s ekkor úgy látszott, pillanatok alatt összedűl a világ. A kormos és olajos munkások s a csillogó uniformisokba öltözött rendőrök szétválaszthatatlanul egymásnak esnek, meglékelik egymás koponyáját, káromkodnak, hogy meghasad az ég s a vérükkel megitatják a piszkos, kiszikkadt földet. De nem egészen így történt.

- Gyertek csak, gyertek! - kiabálták az asszonyok. - Nézzétek csak, mit csinálnak itt ezek a hóhérok! Mi nehezen megszereztük ezeket a holmikat s ők most halomra dobálják, összetörik az egészet. - S még hangosabban sírtak s úgy néztek az emberekre, mintha azoknak egyetlen kötelességük lenne kérdés és felelet nélkül egyenesen elindulniok a halálba. S voltak közöttük, akik tétován, fölhúzott vállakkal csak megálltak, tehetetlenül bámulták a nagy rámolást, s voltak olyanok, akik elvesztették a nyugalmukat, nekiestek a holmiknak és cibálni kezdték a fuvarozók vállairól és löködték lefelé a megrakott kocsikról. S most a rendőrök is megkeményedtek, hüvelyeikből előhúzták a fénylő kardokat, csapkodtak velük, mint valami ragyogó légycsapókkal az óriási fekete legyekre s kiáltások és jajgatások csörömpöltek a levegőben. Aztán összefogdosták a rebelliseket, négyes sorokban fölállították a járdára s rendőri kísérettel elvezették őket. Senki sem tudta volna megmondani, hogyan fognak folytatódni ezek az órák. Késélen balanszíroztak a dolgok, úgy látszott, minden a véletleneken múlik. S közben a szállítókocsik nyikorogva vándoroltak a rét felé és trapban fordultak onnan vissza. Nagy völgykatlanféle volt ez a rét, két oldalról újonnan épült házak zárták körül, nyugati oldalán magas töltésen rohangásztak a villamosok. Estére egész cigányváros épült föl a réten. A családok nagynehezen összeválogatták bútordarabjaikat s szekrényeikkel és ládáikkal körülfalazták magukat. Közben az egész városban szétment a híre a lázadásnak. Ilyesmit még senki nem látott ebben a városban, megindult a népvándorlás. Ide csődültek a szomszéd kerületek szegény emberei s kocsikon s autókon kijöttek sokan a gazdagok közül is, ijedten bámulták a nyomorúságnak ezt a kihült poklát. A selyembe öltözött asszonyok elsírták magukat s a kerekfejű és nagyhasú urak pénzeket kaparásztak elő a zsebeikből.

(Megjegyzés: a rét, ahová a lakbérsztrájkolókat kiköltöztették a mai Róbert Károly körút-Váci út-Petneházy utca-Teve utca által határolt terület.)